19. Fejezet

 

 

TIZENKILENC

 

Fordította: Red Ruby

 

 

LANA

 

A Toxicban kötöttünk ki. Ne kérdezd, hogyan jött, mert nem tudom.

– A melleid igazán hatalmasak – mondta Faye az egyik sztrippernek. – Mármint terebélyesek.

– Természetesek – ragyog a táncos.

– Elég biztos vagyok benne, hogy meg tudnád nyalni a saját mellbimbóidat – mondja Faye megbiccentve a fejét. – Mindig eltűnődtem rajta, hogy más nők meg tudják-e nyalni a saját mellüket.

Bizton mondhatjuk, Faye részeg.

És röhejes.

Arrow, aki végig figyelte Faye beszélgetését a sztripperrel, kikapja az italt a kezéből. – Azt hiszem, eleget ittál.

Faye dohog. – Szinte soha nincs kimenőm, hagyj élni egy kicsit, jó?

Próbálja visszaszerezni az italát.

– Nem kellene hazavinnünk? – kérdezem halkan Trackert, aki feljebb húz az ölében, így az ágyékán ülök.

– Jól van, hadd csinálja. Nincs abban semmi rossz, hogy sztripperekkel beszél a cicijükről – mondja a fülembe.

Körbenézek a sztriptízklubban. – Aludtál együtt ezek közül a nők közül bárkivel?

– Nem – mondja, a fülcimpámat csócsálva. – Megbasztam néhányat. Nem aludtunk.

Megcsapom a karját. – Olyan seggfej vagy!

A klubot pásztázom, eltűnődöm melyik nővel volt együtt, féltékenység szivárog át a pórusaimon.

– Bébi – suttogja, visszafordítva maga felé az arcomat. – Sajnálom, hogy látnod kell nőket, akiket megbasztam, de ez minden, amit nekem jelentettek. Korábban sosem éreztem azt, amit veled. Magunk mögött kell hagyni a múltat, rendben?

– Rendben – morgom. Meg tudok igazán bízni benne? Nem tagadhatom a kétséget, amit a tudatom mélyén érzek. A férfiak nem maradnak. Tovább fog lépni, amikor végzett velem, és én maradok, hogy felszedjem a darabokat.

– Te akartál idejönni, emlékszel? – mondja. – Kipróbálni valami újat. Én boldogan tapasztalok meg veled új dolgokat, mint ez, de a nap végén te és én vagyunk.

Mellkasára fektetem a fejem, félretolva minden más gondolatot. – Olyan édes tudsz lenni néha.

– Csak veled.

– Jó. Így szeretem.

– Nem, Faye, nem mehetsz a színpadra! – hallom Annát morogni. – Hacsak nem akarod, hogy mindannyian halottak legyünk.

– Legközelebb Sin jön – mondja Arrow, jókedvűen rázva a fejét. – Faye túl sok melóval jár.

– Mit akart Talon?

Tracker ad egy gyors csókot. – Valószínűleg van egy új MC a területen, akik szarakodnak. Beszélni akart erről velünk.

Szemeim kitágulnak. Igazából nem számítottam rá, hogy válaszolni fog. – Épp adtál nekem némi klubinfót? Azt hiszem a sokktól meg fogok halni.

– Okostojás – piszkál. – Elmondom neked, amit elmondhatok, nem többet és nem kevesebbet.

– Ezt el tudom fogadni.

Újra megcsókol, ez mélyebb, éhesebb. Hirtelen feláll, még mindig a karjában velem, és egy ajtón át egy irodába visz.

– Itt? – kérdezem körbepillantva a szobában.

– Itt – morogja. – Húzd le azt a farmert, és dőlj az asztalra.

*   *   *

Trackert hívom, izgatottság száguld át rajtam. – Találtam egy helyet!

– Hol van? – kérdezi. – Közel a klubházhoz?

– Körülbelül tízpercnyire – mondom. – A bérlemény jó áron van, és káprázatos!

– Akarod, hogy jöjjek és vessek rá egy pillantást?

– Nem bánod? – kérdezem a telefont szorongatva.

– Egyáltalán nem – mondja. – Küldd át a címet, öt perc múlva ott leszek.

Lerakjuk.

– Azt mondtam tíz perc, és azt mondta itt lesz öt perc múlva – motyogom magamban, ahogy átküldöm neki a címet.

A motorján érkezik, ahogy mondta, öt percen belül. Mindketten körülnézünk, ahogy átvezetem az összes helyiségen.

– Nem tetszik – jelenti be, karjait keresztbe fonva a mellkasán.

– M-mi? Hogy érted, hogy nem tetszik? Ez tökéletes! – vitatkozom felé kapva a fejem.

Körbepillant. – Nem, nem az. Tudsz valami jobbat találni.

– Tracker…

– Nem értem, miért nem költözöl be hozzám – mondja, egy izom rángatózik az állán. – Gyakorlatilag úgyis ott élsz.

– Nem gondolod, hogy egy kissé túl korai? – kérdezem összekulcsolva a kezeimet.

– Nem, kurvára nem – mondja, egy makacs, elszánt kifejezés jelenik meg az arcán. – Nem tetszik az ötlet, hogy itt vagy egyedül. Legalább anyukádnál ő ott van az idő egy részében. Itt teljesen magad van, míg én tízpercnyire. Nincs értelme. Ha itt vagy, én úgyis csak ide fogok jönni, szóval akár együtt is élhetünk.

Egyik kezemmel megdörgölve az arcom, elköszönök az ingatlanügynöktől azzal, hogy kapcsolatban maradunk. Tracker nem visz vissza a klubházba. Ehelyett a strandra megyünk.

– Miért vagyunk itt? – kérdezem.

– Csak néhány nyugodt órát akartam veled tölteni – mondja, leül a homokra és lehúz engem, hogy a lábai közé üljek. A friss fuvallat kellemes. Ülünk ott, fejemmel meleg mellkasán, és nézzük, ahogy lemegy a nap.

– Ez olyan romantikus – mondom Trackernek.

Megszaglássza a nyakamat, megcsókol a fülem mögött. – Tudok romantikus lenni.

– Tehát tényleg azt akarod, hogy költözzek be hozzád? Ennyire biztos vagy benne, hogy ez működni fog?

– Persze, hogy az vagyok – mondja egy kissé mogorván. – Miért, te azt tervezed, hogy elmész? Mert megkereslek, és visszahozlak. Ez az, amit én teszek.

– Nem megyek sehová – mondom. – Amíg jól bánsz velem és hűséges vagy hozzám, melletted leszek.

Amíg akar engem.

– Ahová tartozol – teszi hozzá.

Elégedetten sóhajtok. – Ahová tartozom.

*   *   *

Amikor másnap meglátom apámat az anyám háza előtti lépcsőn ülni, megtorpanok.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem.

– Beszélni akartam veled.

Tudom, hogy ez a beszélgetés régóta esedékes volt, de még mindig nem akarom. Semmit nem tud ez az ember mondani, hogy rendbe hozza a helyzetet.

Nem akart engem.

Ez az, ami, nincs értelme cukormázba vonni.

Nem volt ott az apák napi ebédeken, amit az iskolában tartottunk. Egyedül álltam ott, figyeltem a többieket, ahogy beszélgetnek az apjukkal, megállapítva, hogy mit hiányolok. Nem volt ott a születésnapjaimon, és nem volt ott, hogy lásson engem felnőni, és sikeres fiatal nővé válni.

Nem volt ott, hogy rendbe hozza a törött szívem, amikor William tönkretett.

A szívem már törött volt miatta, az egyetlen férfi miatt a földön, akire tudnom kellett volna számítani, de nem tudtam.

– Miről kellene beszélni – kérdezem, ránézek, és leteszem a táskámat a lábamhoz.

Kezébe hajtja a fejét. – A banda épp akkor futott be, amikor megszülettél. Anyád és én próbáltuk, hogy működjön, de nehéz volt. Sokat voltam úton, és birkóztam a hírnévvel. Visszanézve hülyeség volt, de akkor és ott az egy más helyzet volt. Egy csomó dologgal kínlódtam, azzal, hogy mit akartam az életben, a pénzzel. Az egómmal. Időnként úgy éreztem, mintha választanom kellett volna a családom és az álmom között, aztán nehezteltem emiatt.

– Megpróbálhattad volna mindkettőt csinálni. Biztos vagyok benne, hogy sok zenész csinálja – mondom, máris belefáradva a kifogásaiba. Próbálom az ő nézőpontjából nézni, de a végén ott voltam én, egy ártatlan gyerek, és még ha nem is volt ott mindig, megjelenthetett volna, tehetett volna erőfeszítést. A lánya voltam, és nem kértem, hogy hozzanak világra. Ha ennyire gondot okozott neki, egy kurva óvszert kellett volna viselnie.

Bólint. – Igen ez az, amit tennem kellett volna. Ehelyett az anyádat hibáztattam, hogy próbál visszafogni, tönkretenni a karrieremet. Elvesztem abban a világban, Lana. Ez vált a mindenemmé. Hírnév. Pénz. Nők. Azt gondoltam ez minden, ami számít. Nem bíztam többé anyádban. Visszatartottam tőle dolgokat. Emlékszem, egyszer egy magazinból jött rá, hogy a tengerentúlra megyek egy hosszú turnéra, még csak el sem mondtam neki – szünetet tart. – Azt hiszem nem tekintettem többé velem egyenlőnek, akármilyen elbaszottnak is hangzik. Amikor csak tudtam, láttalak, de aztán egyre több idő telt el közben, míg végül már csak nem jöttem egyáltalán.

Azon kapom magam, hogy megkérdezem: – Mi volt az utolsó csepp, ami véget vetett a dolgoknak köztetek?

Az orrán át veszi a levegőt, az orrcimpái reszketnek. – Kijöttek képek.

Nem mond többet, és csak elképzelni tudom, milyen képek. Talán ő egy másik nővel. Elmondta egyáltalán anyunak, hogy nem akar többé vele lenni? Vagy csak az oldalvonalon tartotta? Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom.

– Tudtam, hogy elfoglalt vagy, és értem, de egyáltalán nem kellett, hogy érdekeljelek, ha nem tudtál egy évben egyszer a születésnapomon meglátogatni, vagy csak felvenni a telefont. Egyáltalán gondoltál rám? – kérdezem, hagyom, hogy a sérülékenységem megmutatkozzon. – Mert mi állandóan gondoltunk rád. Tudom, hogy anyu igen.

– Persze, hogy gondoltam rátok. Mindkettőtökre – suttogja, hangja elakad. – Azt hiszem úgy gondoltam, hogy nem érdemellek meg titeket, miután elhagytalak.

– Akkor most miből gondolod, hogy megérdemled, hogy az életem része legyél? – kérdezem.

Vállat von. – Te vagy az egyetlen gyermekem. Minden, amim van, egy megbánásokkal teli élet. Most vagy soha, hogy próbálkozzam, és olyan helyesen csináljam a dolgokat, ahogy tudom.

Lassan kifújom a levegőt, gondolkozom mindenen, amit megtudtam. Nem tudom, hogy mit mondjak. Vele kapcsolatban lebénítottam magam, mert ez volt az egyetlen módja, hogy megbirkózzam vele, hogy tettettem, hogy egyáltalán nem érdekel sem ő, sem az, hogy törődik-e velem. A szerencsétlen igazság az, hogy ő az apám, szóval mindig érdekelt, a felszín alatt mindig bántott, elgondolkodtatott, hogy miért nem vagyok elég jó, valami, ami közös bennem és Annában. Miért van más kölyköknek szerető apjuk, nekünk meg nincs? Miattunk volt ez? Persze most tudom, hogy ennek semmi köze nem volt hozzám, csak hozzá, de gyerekként nyilvánvalóan nem így láttam.

– Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezem halkan. Aztán bevallom – Sajnálom, hogy Rake megütött. Nem akartam, hogy ez történjen.

– Mindannyian tudjuk, hogy megérdemeltem – mondja szomorúan mosolyogva. – Sokkal többet érdemlek. És szerencsére Rake volt, nem Tracker. Valószínűleg kórházban lennék, ha ő lett volna.

Nem próbálom tagadni.

– Mégis – mondom.

Nincs értelme lesüllyedni a szintjére.

– Gyönyörű nő vagy, Lana – mondja, egy büszke csillogás jelenik meg a szemében. – Tracker szerencsés férfi. Tudom, hogy már túl késő, de ha valaha beszélni akarsz, vagy… bármit. Sosem fogok újra elfordulni, ha szükséged van rám.

– Köszi – suttogom, nem tudom, mit mondjak. Emlékek bukkannak a felszínre. Anyu sír éjjel, zokog a párnájába. Ölelem őt, és nem értem, miért olyan szomorú. Állok az iskola előtt, várok anyura, hogy felvegyen. Figyelem a többi apát a gyerekeikkel. Elveszettnek érzem magam. Üresnek. Egy hétig nincs áramunk, amikor küszködtünk, és elmaradtunk a számlákkal. Mindez, mialatt apámnak volt egy rahedli pénze, de nem törődött vele, hogy bármennyit is küldjön nekünk.

– De az egész életemet megoldottam nélküled, szóval azt hiszem, rendben leszek – mondom acélos hangon.

Hogy engedhetném be újra az életembe? Ez nem fogja megváltoztatni a múltat, ugye? Egyáltalán meg tudnék teljesen bocsátani neki? És akarok egyáltalán? Kinek van szüksége a megbocsátásra, nekem vagy neki? Nem tudom, hogyan érzek. Fel kell mindent dolgoznom.

Arca eltorzul, de bólint. – Igaz. Persze, megértem. Viszlát, Lana.

Humortalanul nevetek. – Tudod, hogy miattad vannak bizalmi gondjaim? Nem tudok megbízni semmiben, amit valaki mond nekem, különösen egy férfi. Várom, hogy Tracker hátat fordítson nekem, mert a férfiak nem maradnak melletted, igaz? Minden, amit csinálnak, hogy rombolást hagynak maguk után, amikor továbblépnek a következő legjobb dologra.

Nagyot nyel, torka mozog. – A jó férfiak maradnak. – Fáj, ahogy elsétál, mint egy legyőzött ember.

Nem akarom bántani, de engem bántana, ha ebben a pillanatban az életem része lenne. Tudom, hogy el kell engednem, hogy képesnek kell lennem megbocsátani és továbblépni, de azt hiszem, ezt most nem látom megtörténni. Ő döntött, és most együtt kell élnie vele. Nem kellett kivágnia engem az életéből. Ő hozta a tudatos döntést, hogy megtegye.

Nem volt szavam benne.

Csak része voltam a roncsnak, amit maga mögött hagyott.

Mégis, figyelve, ahogy eltűnik a látóteremből, megbánás köt össze minket.

Egy gondolat fut át a fejemen.

Tracker egy jó ember.

*   *   *

– Mi történt Bailey-vel a múlt éjszaka? – kérdezem kíváncsian Rake-et, aki Bailey nevének puszta említésére a homlokát ráncolja.

– Váltottunk pár szót. Elment. Ez nagyjából összefoglalja.

– Még mindig iszonyú dögösen néz ki. Még dögösebben, mint ahogy emlékszem – ösztökélem.

Rake a szükségesnél erősebben döfi villáját az ennivalójába. – Igazán? Nem vettem észre.

A klubházban várok Trackerre, hogy visszaérjen. Rake szolgáltat társaságot nekem. A vacsoráját eszi a kanapén, mialatt valami beszélgetős műsort nézetek vele.

– Hogy értette, amikor azt mondta, hogy néhány dolog sosem változik? – kérdezem. Rake megcsalta őt?

Rake csúnya pillantást vet rám.

– Jó –mormogom. – Nem az én dolgom.

Végül elmosolyodik. – Hallottál a születésnapomról?

– Mi van vele? – kérdezem.

– Jövő héten van – mondja. – Itt lesz mindenki, partit csapnak nekem, vad lesz.

– Meg vagyok hívva? – kérdezem felvonva a szemöldököm.

Vigyorog. – Kérdezd Trackert, ez az ő döntése. Amikor azt mondom vad, úgy is értem, hogy vad. Szarakodni fogsz és elfutni, meg lebaszni őt?

– Nem – válaszolom. – Velem lenne. Miért lennék dühös?

Rake az ajakkarikájával játszik. – Meztelen nők. Nyilvános szex. Válassz.

Összerezzenek. – Anna itt lesz?

– Bassza meg, nem – válaszolja kuncogva. – Elvisz vacsorázni előző este.

– Jó húzás – mondom.

– Tudom. Semmi nem faroklohasztóbb és zavaróbb annál, mint amikor a kishúgod felbukkan.

– Szóval nem bánod, ha én látom… bármit? – kérdezem, arcom ég zavaromban.

– Ha látni akarod, csak kérned kell, Lana.

Hozzávágok egy párnát, ami épp csak elvéti a tányérját.

– Upsz – mondom őszintétlenül. – Az én hibám.

– Púp vagy a hátamon.

Megdörgölöm a szemem. – Álmos vagyok. Elmegyek szundítani egyet, amíg Tracker visszaér.

– Oké – mondja Rake. – Megmondom neki, hogy az ágyában várod – szünetet tart – meztelenül.

Figyelmen kívül hagyom, és megteszem az utat Tracker hálószobájába.